Nyugtalanul tekerek. A mellettem elsuhanó kocsik hosszú
csíkban követik egymást, éles hanggal tűnnek el. Arcomat a szél gyengéden
cirógatja, hajamba olykor belekap. Tökéletes idilli kép lenne egy
biciklitúráról, ha nem az arcomba, szemembe csapódó bogarakat és muslincákat
kellene kipiszkálnom. Szinte hallom jajveszékelésüket, ahogyan pamut kardigánom
apró pihéiben vergődve próbálnak kiszabadulni. Az élet ilyen, a rovarok
számára. Az út mellett egy kandúr és csábos nősténye önfeledten élik fiatalságukat,
nem törődve környezetükkel. Ez a természet rendje. Az állatoknak. De mi az
emberé?
Az idő kezd hűvössé válni, még nem értem el az utam feléhez,
nem akartam visszafordulni. Sötétben biciklizni megfeledkezve mindenről, mint a
macskapáros. A lenyugvó nap az eget rózsaszínessé színezi, füstös felhők úsznak
el a végtelenségbe. Ideje lenne sietnem, míg be nem sötétedik, dizájnos kis
lámpám apró fényponttá válna a sötétségben. Jobban tekerek. Csepel biciklim
alig bírja a tempót.
-
Finomabban kisasszony! Kérlek légy tekintettel, hogy
már nem vagyok oly ifjú, mint kegyed!- sóhajtja az öreg, évtizedeket megélt
kétkerekű.
Kicsit lassítok. Gyönyörködöm a tájban. Lekaszált búzamezők,
tökéletlen napraforgók tengere, kévékbe szedett búzák. Romantikus lenne
leheveredni a szúrós földre, hangyák szaladgálnának csupasz vállamon.
Gyorsítok. Előttem álló út kezd homályossá válni a
szürkületben. Oldalt katonásan ültetett fák sejtelmesen suttognak. Kezd egyre
sötétebb lenni. Az éj vicsorgó ajka lassan-lassan felfal, ahogy a sűrű fák közé
érek. A hűs szellő, mely egy órával ezelőtt lágyan simogatta kipirult arcomat,
most fenevadként mélyeszti fogát meztelen vállamba. Hideg, éles szemfogak.
Elértem a Bandika-fához, nem kell sok, hogy a Békéscsaba
feliratú táblát lássam. Hamarosan otthon leszek, biztonságban. Szememet
végigfuttatom a szaggatott felezővonalon. A konzervgyár vonalai rajzolódnak ki,
kéményei pöfékelnek. A távolban árny látszódik, először élőholtnak vélem –
mozgása alapján – végül egy hazaigyekvő férfi sápadt tekintetével találkozom. Egy
erdei lénynek képzelem, szórakozottan játszom el a gondolattal: kecses, de kissé
görnyedt hátú lény, haja göndör, fáradt gesztenyebarna. Fején egy agancs
ékeskedik. Arca megfoghatatlan nyugalmat
sugároz. Kiugró arccsontján néhol moha. Hosszú karját és lábát néhány gyökér
nőtte körül. Testét egy állati bőrökből összevarrt ruha fedi, szíját bogyókból
és a mező virágból készítette. Hátán
mohából készült köpönyeg, alatta szemfogakkal díszített fa íj és tegez. Felém
lép, kezét nyújtja, menjek vele. Hangja kellemes, mélyen búgó. Önkéntelenül is
beleegyezek, talán akkor visz el valahova, mikor éjfélt üt az óra. Vele
maradnék. S talán örökre. Nahele-nek nevezném el.
Felnézve egy Media Marktos plakátot látok, kihagyhatatlan
ajánlattal üdvözöl. A kocsmák előtt sziesztázó munkások vágyakozva néznek
utánam, némelyik köszön. Később egy család gyermekei játszadoznak az utcám, a
legidősebb lány mellett gyorsan elhaladok. Hátrapillantva észreveszem, hogy még
mindig felém tekint. Szúrós tekintetét érzem, átlát a gerincvelőmön, míg végül
elér a vesémbe.
Forgalmat irányító lámpák sárgán villognak, tudatosan is
áthajtok a főút másik oldalára. Penny Market, Kner Nyomda és a felújított
belváros kocsiktól mentesítve. Biciklim zörögve száguld át a macskakövön. A
fáradt közönség rémülve ébred fel álmából, undorodva néznek felém. Már este 9
körül lehet.
xo, Adri,